egyetemi osztondij

Isztambul, óúóúó! Isztambul

Hazaértem Isztambuli túrámról, életem egyik legcsodálatosabb kirándulásáról. Ha megkérdezed, miért is volt olyan nagyszerü, hát nem is tudom konkrétan, a hangulata, az a keleties feeling ----hohw, oda egyszerüen ki kell menni, s látni, érezni kell.

No, de akkor nézzük végig az eseményeket:

Elöször hálókocsis vonattal akartunk menni, mert a Szaloniki-Isztambul út kb 14-16 óra, de arra a jegy 25 E-val többe került volna, így hát mentünk síma IC-vel. Reggel 7:10 kor elindultunk a vonattal, majd Alexandropoliban át kellett szállni egy buszra, mert elfogyott a sínek, az elvitt a görög határig. Ott volt kb két óra szabadidőnk a török vonat érkezéséig, de hát a senki földjén voltunk, ráadásul elvették az útleveleiket, s azt mondták, majd a vonaton megkapjuk.

Igy hát leültünk a váróterembe, s nekiálltunk dvdz-ni, akkor éppen az ébredések c. filmet. (Jocinál volt mini dvd lejátszó, s az egész utazás alatt igen sok filmet végignéztünk, Van aki forrón szereti, Mr és Mrs Smith, Millió dolláros bébi, Trója, ilyesmiket…) Ez a filmnézés elég vices volt a váróban, a kicsit sem kedves határőrök, s a sok fura török-kínai fazon jelenléte miatt. Aztán csak eltelt az idö, indult a vonat, átmentúnk egy folyón (mint a Tiszán Röszkénél), az egyik fele még Görög, a másik már Törökország. Kb 10 perc után újra le kellett szállni, ezúttal a török határon, ahol meg kellett venni a vízumot (valami misztikus oknál fogva minden EU tagállam belépőinek a vízum 10 E, kivéve hungária, az 20 E volt) Biztos, hogy nem minket vertek át ezzel, mert tavaly itt volt Erasmusosok is ugyanezt mesélték… Na mindegy, ez csak egy kis intermezzo, azon elmélődve, hogy fő az EUn belüli esélyegyenlőség…

Beletúrkáltak még egy kicsit a csomagjainkba is, de nem kötözködtek igazából, aztán mehettünk tovább. Ejjel 10:20ra érkeztünk az Isztambul vasútállomásra. Azt csak utólag tudtuk meg, hogy Isztambul közigazgatasi határa és az állomás között kb 2 óra út, s 140 km volt. Durva, mint Bp-Győr. Persze ha azt nézzük, hogy egy 18 milliós város. Csupán 1.8 Magyarországnyi ember éldegél ottan… Hogy is van a mondás: annyian vannak, mint az oroszok? Vagy inkább, mint a törökök? 

Beültünk egy taxiba (nem volt vészes, mert fejenként 2 e volt, de akkor még nem mertünk alkudozni, s ez hiba volt.)

A szálláshelyen, amit elvileg a neten lefoglaltunk, kiderült, hogy nem regisztráltak minket, s fullon vannak, de mondta a tulaj, hogy hív egy taxit, s átvisznek egy másik helyre, ahol ugyanolyan feltételekkel szállhatunk, a taxit ő fizette. Illetve lett volna hely a padlástérben (open air roof dormitory), megnéztük, vicces volt, ugyanis teteje volt, de oldalfalai nem, csak kb derékmagasságig, úgyhogy szó szerint open-air volt. Nyári időben nagy poén lehet itt aludni, de nem novemberben.

A mi szállásunkról annyit, hogy Mavi Hotel néven fut, a szoba, amit kaptunk, dormitory, 4 ágyas. Ez azt jelenti, hogy bárkit bepakolhatnak hozzánk szobatársnak, mert mi csak 3-an voltunk, s hát ugye a török közbiztonság nem a legjobb. Volt is egy argentinai spanyol srác velünk, de nem volt gáz, ő is lakatolta a táskáját, meg mi is. Fő a bizalom, nemdebár, de hát ez van!

A szállás tartalmazta a reggelit is (tipikus kontinentális, bőséges adaggal), s mindig volt melegvíz, meg rendesen lehetett fúteni is a szobát, habár a tisztasággal volt némi probléma. Mindegy 9 E-ért ne legyen túl igényes az ember…. Az étkező a tetőtéren van, itt sincsenek rendes falak, de be van legalább fóliázva. Viszont a feeling, hogy reggeli közben bámulod a Kék Mecsetben éneklő müezzint, vagy a hullámzó tengert, ha egy kicsit eltekered a fejed…, mindent kárpótol.

Első nap csodálatos, napsütéses idő volt, amolyan pólós, de estére igen lehült. Másnap végig szakadt az eső, harmadnap reggel meg hatalmas havazásra ébredtünk, de ennyire nem rohanok még előre.

Szóval reggeli után nyakunkba szedtük a várost, kerestünk pénzváltót, meg tourinformot, ott begyüjtöttünk pár ingyen térképet meg hasznos információkat. A pénzváltó a hires-hírhedt Grand Bazaar mellet volt, így hát, nosza, feltérképeztük. Na, ez az, amit nem lehet leírni, ezt át kell élni. Mindenki nagyon erőszakosan, de mégis kedvesen árulja a portékáit, s kíméletlenül kell alkudozni, ha legalább 30%-ot nem alkudsz le, nem is csináltál jó üzletet, de akár a felére is le lehet menni, csak akarat és kitartás kérdése az egész. Becsábítottak minket egy bőrgyárba is, mármint ahol a kabátokat, táskákat ilyesmi csinálnak, megkínáltak almateával, s mindenképpen rank akartak sózni valamit. Utólag átszámolva nem is voltak olyan nagyon drágák, egy bélelt, combközépig érő, többzsebes báránybőr kabátért kértek volna 55000 forintnyi lirát, de hát ennyi pénzünk nem volt. Lehetett venni méteráruként is különböző bőröket, na ez tényleg olcsó volt! Az ékszerekkel hasonló volt a helyzet, az rany, különösen a fehérarany, de még inkább az ezüst, tényleg olcsóbb, mint nálunk, ugyanakkor itt sem kerül fillérekbe, egy 24 karátos fehérarany gyürü valami csiszolt kővel kb 20ezer forint volt

Persze vettünk is egy pár dolgot, némi tipikus török szuvenirt, török kávét, alma teát, kendőt…

A bazaar után ettünk egy kebabot, aztán csámborogtunk a városban, megnéztünk egy csomó mecsetet, lesétáltunk az Aranyszarv Obölbe, átsétáltunk a hídon, utaztunk a régi Tünellel, (olyan, mint a budavári sikló+ metro hibridje), s találtunk egy nagyon forgalmas, de nagyon hangulatos sétáló utcát, ahol ittunk egy igazi török, zaccos kávét. Az íze nagyon jó volt, de én nem tudom, hogy nem isszák meg ezek a zaccot, mert várakozásaimmal ellentétben a zacc nem ülepedett le az aljára.

Hazafelé megettünk egy-egy cső sült kukoricát, aztán éjfél körül lefeküdtünk.
Másnap reggel, mint már említettem, kissé morcosan konstatáltuk, hogy esik az eső. Mindegy, reggeli, aztán irány a város. Kívül-belül végignéztük a Kék Mecsetet, ahová csak zokniba lehet bemenni, meg az Agia Sofiat, amiről én azt hittem, hogy még mindig müködő templom, de kiderült, hogy már nagyon régen csak múzeum. A Topkapi Palota kertjében is sétáltunk, de a múzeum nem volt nyitva. Aztán áthajókáztunk az ázsiai partra, ahol ebédeltünk. Nagyon finom, füszeres ételeket készítenek, egész elfogadható árakon, de egy-egy adag jóval kisebb, mmint azt egy átlagos magyar elvárná. Emiatt Joci helyből két főfogást is evett. Mi csak egy főfogást (sült bárányszeletek (úgy képzeld el, mint az otthoni gyros húst), rizzsel töltött, grillezett zöldséggel) meg egy desszertet (nagyon édes diós, pisztáciás baklavaféle), de bizony vacsira belénk fért még egy kebab. Ebéd után egy kicsit sétálgattunk az ázsiai tengerparton, de mivel addigra csatak vizesek voltunk (az hagyján, hogy folyamatosan esett, de a város csak immel-ámmal van csatornázva, ezért sokszor nem volt más választás, mint bokáig gázolni a vízben...), mindenünk elázott, úgy döntöttünk legjobb lesz visszamenni. Igy ismét hajóra szálltunk. Kb este 8 körül értünk vissza a szállásra, s aznap már nem mentünk ki.

Jaj-jaj, ez már az utolsó napunk, s még alig láttunk valamit. Nosza, reggelizni, aztán menjünk! Hú, havazik! 2006 első havazása Isztambulban köszönt rám, de klassz. Habár jobb lenne, ha sütne a nap, ugyanis ebben a ködös, vizes, hideg időben nem túl sok jó képet sikerült elkapni. Reggel kibuszoztunk a Bosporushoz, átmentünk a hídon, ami mondjuk be volt dugulva, de ha nincs tömeg, akkor is iszonyú hosszú, s hatalmas nagy, s igazából félelmetesen magas is.

Visszaúton megnéztük a Galata tornyot, a Dolmabahce palotát (de csak kívülről, mert a hárembe meg a palotatermekbe 40 lira = 6000 ft volt a belépő), aztán még a taksim téri köztársaság szobrot, az elsüllyedt palotát, meg a füszerbazárt. Itt délután háromkor, amikor a müezzin ismét énekelt, mindenki bezárta a boltját, előkapta a kis szőnyegét, s térdelt, hajlongott, mormolt. Nem tudok sokat az iszlám vallásról, de ez a mekka felé fordulós ima azt hiszem mindenkinek ismerős. Mégis olyan hangulata, olyan látványa volt, hogy azt nem lehet elmondani.

A havazás idő közben újra esőbe fordult, s megint igen áztunk. Beültünk egy kedves helyre, először almateát ittunk, aztán kávét. A szállás felé betértünk egy kis boltba, elkölteni az utolsó lirákat, vettünk az útra némi élelmet, meg egy kevés csokit.

Visszakullogtunk ázottan a csomagokért, egy kicsit megszárítkoztunk, majd továbbballagtunk a vonathoz.
A vonatozás külön élmény volt, igazi hálókocsikban utaztunk. Ketten voltunk egy kabinban, rendes ágynemüt kaptunk,a kabinban volt csap, ajándék szappannal, kis szekrény, hütő, meg reggel kaptunk meleg teát is... A határon ugyan jó sokat álltunk, de ezalkalommal már kevésbé voltak szigorúak a határőrök, a csomagellenőrzés is csak abból állt, hogy bekukkantottak a fülkébe. Amikor reggel felébredtünk, már nem a havas török táj, hanem a napsütéses, görög hegyek fogadtak.

Még csak annyit, hogy előre nagyon felkészítettek, hogy óvatosan a török férfiakkal, mert nagyon rámenősek, meg a közbiztonság se a legjobb, de komolyan nagyon pozitívan csalódtam. Az emberek segítőkészek és kedvesek voltak, s habár mindenfélét ránk akartak sózni, nem voltak a türhetőnél erőszakosabbak, meg udvariatlanok se.
Szóval szuper volt!

Hüha, hát megérkeztem. Szóval itt fogok lakni a következő három hónapban. Az utca zajos is, zsúfolt is, de csak majd jó lesz! A kollégiumba nem könnyü bejutni, de épp jött ki egy srác, aki mondta, hogy a 2on van az iroda, oda menjek. Ott egy fiatal nő volt, aki nagyon kedves es segitőkész volt. Ellenőrizte az adataim a papírjain, 604. szoba, felkísért, csinált leltárt, körbe vezetett, megmutatta, mi hol van, ágynemüt hetente, pénteken, lehet tisztát kérni, minden hónap elsején, és 16án jönnek leltározni. Kaptam kulcsot, egyet a bejárathoz, egyet a szobához, meg egy mágnes kártyát, szintén a bejárathoz (dupla ajtó van), mindezért 30 eurot kellett fizetni, amit majd visszakapok, amikor elmegyek (Persze elismervény, vagy valami ilyesmi, az nincs.)

Kipakoltam, berendezkedtem, szoktam az új helyet, aztán lementem egy kicsit sétálni,feltérképeztem, hogy másnap milyen busszal, hogyan jutok be az egyetemre, aztán mivel az utazásban elfáradtam elég hamar lefeküdtem aludni. Minden olyan idegennek tünt, s ráadásul a koli is olyan üres.

Reggel nem keltem túl korán, kikászálódtam, összeszedtem magam, ettem pár falatot, aztán mindenféle papírokkal felszerelkezve nekilendültem az egyetemnek.

Az egyetem, a campus hatalmas, s igazából nem szép. Minden karnak önálló épülete van, a legtöbb épület legalább 4 emeletes, de van 8-9 emeletes is, olyan tipikus szoc épületek. Az Erasmus irodához tartozó buszmegállót még eltaláltam (mert az egyetemnek 4 buszmegallója van), de magát az irodát már nehezebben. Kb fél óra kérdezősködés után azért csak megtaláltam. Nem könnyü kérdezősködni, egyrészt mindenki rohan, másrészt nem általános az angol tudás, hamarabb beszélnek spanyolul, vagy olaszul.

Hát itt aztán nem voltak kedvesek! Mint egy szalagmunkás, hajtottak. Egyszerre többnek beszéltek, én egy német bölcsész, meg egy olasz fizikus lánnyal voltam együtt, kaptunk egy-egy papírt, amin le volt írva, hogy kapsz egy rakat papírt, s melyikkel mit kell tenned. Menj ide-oda, kérdés nincs, viszlát!
De azért You are welcome!

Mrs. Kotosi teljesen kiakadt, amikor közöltem, hogy December 16án hazamegyek, a kollégium miatt kérdezte, s elkezdett papolni, hogy akkor nem töltem le a 3 hónapot, s ez ellenkezik az Erasmus Socrates filozófiájával, meghogy akkor nem tudok vizsgázni, nem lesz elegendő kreditem… Hát igazából ez nem nagyon érdekelt, s senki nem fogta fel, hogy nekem nem kellenek a kreditek, csak az aláírások…
Az első papírt a Forestry secretiat-ra kellett vinni, ahol a titkárnő adott egy diákigazolvány, de betegkönyvet nem, mert elég az E111 kártya is, ami amúgy van nekem. Az angoljával volt némi kis probléma, mondhatni, nem igazán ment neki, de annyi kiderült, hogy a koordinátorom nem elérhető, talán holnap, talán jövő héten. No, innen kezdve, majdnem minden nap voltam bent, s kérdeztem, mikor lesz, majd szép lassan kiderült, hogy külföldön van, majd hogy csak később lesz. Nélküle nem tudok tárgyakat felvenni, meg regisztrálni. De itt mindenki azt mondja, hogy “don`t worry, just relax”. Ez annyira idegesít, hogy már attól aggódom, ha ezt mondják.

Aztán elküldtek a Student Clubba, hogy ott majd adnak mindenféle felvilágosítást, de ők csak annyit tudnak, hogy nem tudják, hol informálják az erasmusosokat, de ők legalább annyival előre lendítették az ügyeimet, hogy adtak ebédelős matricát a “passo”-ra. Innen kezdve minden hétköznap ebéd és vacsora ingyenes a menzán, márha éppen van menza, az állandósult sztrájkok miatt.

Az egyik Erasmus irodában kapott papírt a bankba kellett vinni, s azzal befizetni a koli díjat, az egészet egyszerre. Még a bankban sem lehet kártyával fizetni, az automatából kellett a pénzt felvenni! Ilyen nincs!

Internetezni se olyan egyszerü ám, mint otthon. Kiderítettem, hogy minden karnak a saját könyvtárában van a gépterem, igen am, de oda valami kód kell.

Atküldtek a központi könyvtárba, ahonnan visszaküldtek a titkarnőhoz vmi iskola látogatási papirért, aztán vissza a könyvtárba. Aztán át egy másik épületbe jelszóért, ahonnan megint vissza küldtek a titkarnőhoz, egy újabb papirért. Megkaptam a kódot, s mehettem újra a könyvtárba internetezni. Sikerült! Mintegy 2 óra ide-oda rohangálás, néhány fényképes igazolvány készítése és egy köteg papír átadása után…
Azt nem fogom megérteni, miért kell külön fényképes igazolvány a buszhoz, a könyvtárhoz, meg még nem tudom mihez, ha amúgy is van diákunk. Mindegy, görögök!

(majd még folyt. Köv., csak már megúntam a gépelést.)

Hazaértem Isztambuli túrámról, életem egyik legcsodálatosabb kirándulásáról. Ha megkérdezed, miért is volt olyan nagyszerü, hát nem is tudom konkrétan, a hangulata, az a keleties feeling ----hohw, oda egyszerüen ki kell menni, s látni, érezni kell. No, de akkor nézzük végig az eseményeket: Elöször hálókocsis vonattal akartunk menni, mert a Szaloniki-Isztambul út kb 14-16 óra, de arra a jegy 25 E-val többe került volna, így hát mentünk síma IC-vel. Reggel 7:10 kor elindultunk a vonattal, majd Alexandropoliban át kellett szállni egy buszra, mert elfogyott a sínek, az elvitt a görög határig. Ott volt kb két óra szabadidőnk a török vonat érkezéséig, de hát a senki földjén voltunk, ráadásul elvették az útleveleiket, s azt mondták, majd a vonaton megkapjuk. Igy hát leültünk a váróterembe, s nekiálltunk dvdz-ni, akkor éppen az ébredések c. filmet. (Jocinál volt mini dvd lejátszó, s az egész utazás alatt igen sok filmet végignéztünk, Van aki forrón szereti, Mr és Mrs Smith, Millió dolláros bébi, Trója, ilyesmiket…) Ez a filmnézés elég vices volt a váróban, a kicsit sem kedves határőrök, s a sok fura török-kínai fazon jelenléte miatt. Aztán csak eltelt az idö, indult a vonat, átmentúnk egy folyón (mint a Tiszán Röszkénél), az egyik fele még Görög, a másik már Törökország. Kb 10 perc után újra le kellett szállni, ezúttal a török határon, ahol meg kellett venni a vízumot (valami misztikus oknál fogva minden EU tagállam belépőinek a vízum 10 E, kivéve hungária, az 20 E volt) Biztos, hogy nem minket vertek át ezzel, mert tavaly itt volt Erasmusosok is ugyanezt mesélték… Na mindegy, ez csak egy kis intermezzo, azon elmélődve, hogy fő az EUn belüli esélyegyenlőség… Beletúrkáltak még egy kicsit a csomagjainkba is, de nem kötözködtek igazából, aztán mehettünk tovább. Ejjel 10:20ra érkeztünk az Isztambul vasútállomásra. Azt csak utólag tudtuk meg, hogy Isztambul közigazgatasi határa és az állomás között kb 2 óra út, s 140 km volt. Durva, mint Bp-Győr. Persze ha azt nézzük, hogy egy 18 milliós város. Csupán 1.8 Magyarországnyi ember éldegél ottan… Hogy is van a mondás: annyian vannak, mint az oroszok? Vagy inkább, mint a törökök? J Beültünk egy taxiba (nem volt vészes, mert fejenként 2 e volt, de akkor még nem mertünk alkudozni, s ez hiba volt.) A szálláshelyen, amit elvileg a neten lefoglaltunk, kiderült, hogy nem regisztráltak minket, s fullon vannak, de mondta a tulaj, hogy hív egy taxit, s átvisznek egy másik helyre, ahol ugyanolyan feltételekkel szállhatunk, a taxit ő fizette. Illetve lett volna hely a padlástérben (open air roof dormitory), megnéztük, vicces volt, ugyanis teteje volt, de oldalfalai nem, csak kb derékmagasságig, úgyhogy szó szerint open-air volt. Nyári időben nagy poén lehet itt aludni, de nem novemberben.  A mi szállásunkról annyit, hogy Mavi Hotel néven fut, a szoba, amit kaptunk, dormitory, 4 ágyas. Ez azt jelenti, hogy bárkit bepakolhatnak hozzánk szobatársnak, mert mi csak 3-an voltunk, s hát ugye a török közbiztonság nem a legjobb. Volt is egy argentinai spanyol srác velünk, de nem volt gáz, ő is lakatolta a táskáját, meg mi is. Fő a bizalom, nemdebár, de hát ez van! A szállás tartalmazta a reggelit is (tipikus kontinentális, bőséges adaggal), s mindig volt melegvíz, meg rendesen lehetett fúteni is a szobát, habár a tisztasággal volt némi probléma. Mindegy 9 E-ért ne legyen túl igényes az ember…. Az étkező a tetőtéren van, itt sincsenek rendes falak, de be van legalább fóliázva. Viszont a feeling, hogy reggeli közben bámulod a Kék Mecsetben éneklő müezzint, vagy a hullámzó tengert, ha egy kicsit eltekered a fejed…, mindent kárpótol. Első nap csodálatos, napsütéses idő volt, amolyan pólós, de estére igen lehült. Másnap végig szakadt az eső, harmadnap reggel meg hatalmas havazásra ébredtünk, de ennyire nem rohanok még előre. Szóval reggeli után nyakunkba szedtük a várost, kerestünk pénzváltót, meg tourinformot, ott begyüjtöttünk pár ingyen térképet meg hasznos információkat. A pénzváltó a hires-hírhedt Grand Bazaar mellet volt, így hát, nosza, feltérképeztük. Na, ez az, amit nem lehet leírni, ezt át kell élni. Mindenki nagyon erőszakosan, de mégis kedvesen árulja a portékáit, s kíméletlenül kell alkudozni, ha legalább 30%-ot nem alkudsz le, nem is csináltál jó üzletet, de akár a felére is le lehet menni, csak akarat és kitartás kérdése az egész. Becsábítottak minket egy bőrgyárba is, mármint ahol a kabátokat, táskákat ilyesmi csinálnak, megkínáltak almateával, s mindenképpen rank akartak sózni valamit. Utólag átszámolva nem is voltak olyan nagyon drágák, egy bélelt, combközépig érő, többzsebes báránybőr kabátért kértek volna 55000 forintnyi lirát, de hát ennyi pénzünk nem volt. Lehetett venni méteráruként is különböző bőröket, na ez tényleg olcsó volt! Az ékszerekkel hasonló volt a helyzet, az rany, különösen a fehérarany, de még inkább az ezüst, tényleg olcsóbb, mint nálunk, ugyanakkor itt sem kerül fillérekbe, egy 24 karátos fehérarany gyürü valami csiszolt kővel kb 20ezer forint volt  Persze vettünk is egy pár dolgot, némi tipikus török szuvenirt, török kávét, alma teát, kendőt… A bazaar után ettünk egy kebabot, aztán csámborogtunk a városban, megnéztünk egy csomó mecsetet, lesétáltunk az Aranyszarv Obölbe, átsétáltunk a hídon, utaztunk a régi Tünellel, (olyan, mint a budavári sikló+ metro hibridje), s találtunk egy nagyon forgalmas, de nagyon hangulatos sétáló utcát, ahol ittunk egy igazi török, zaccos kávét. Az íze nagyon jó volt, de én nem tudom, hogy nem isszák meg ezek a zaccot, mert várakozásaimmal ellentétben a zacc nem ülepedett le az aljára. Hazafelé megettünk egy-egy cső sült kukoricát, aztán éjfél körül lefeküdtünk.Másnap reggel, mint már említettem, kissé morcosan konstatáltuk, hogy esik az eső. Mindegy, reggeli, aztán irány a város. Kívül-belül végignéztük a Kék Mecsetet, ahová csak zokniba lehet bemenni, meg az Agia Sofiat, amiről én azt hittem, hogy még mindig müködő templom, de kiderült, hogy már nagyon régen csak múzeum. A Topkapi Palota kertjében is sétáltunk, de a múzeum nem volt nyitva. Aztán áthajókáztunk az ázsiai partra, ahol ebédeltünk. Nagyon finom, füszeres ételeket készítenek, egész elfogadható árakon, de egy-egy adag jóval kisebb, mmint azt egy átlagos magyar elvárná. Emiatt Joci helyből két főfogást is evett. Mi csak egy főfogást (sült bárányszeletek (úgy képzeld el, mint az otthoni gyros húst), rizzsel töltött, grillezett zöldséggel) meg egy desszertet (nagyon édes diós, pisztáciás baklavaféle), de bizony vacsira belénk fért még egy kebab. Ebéd után egy kicsit sétálgattunk az ázsiai tengerparton, de mivel addigra csatak vizesek voltunk (az hagyján, hogy folyamatosan esett, de a város csak immel-ámmal van csatornázva, ezért sokszor nem volt más választás, mint bokáig gázolni a vízben...), mindenünk elázott, úgy döntöttünk legjobb lesz visszamenni. Igy ismét hajóra szálltunk. Kb este 8 körül értünk vissza a szállásra, s aznap már nem mentünk ki. Jaj-jaj, ez már az utolsó napunk, s még alig láttunk valamit. Nosza, reggelizni, aztán menjünk! Hú, havazik! 2006 első havazása Isztambulban köszönt rám, de klassz. Habár jobb lenne, ha sütne a nap, ugyanis ebben a ködös, vizes, hideg időben nem túl sok jó képet sikerült elkapni. Reggel kibuszoztunk a Bosporushoz, átmentünk a hídon, ami mondjuk be volt dugulva, de ha nincs tömeg, akkor is iszonyú hosszú, s hatalmas nagy, s igazából félelmetesen magas is.  Visszaúton megnéztük a Galata tornyot, a Dolmabahce palotát (de csak kívülről, mert a hárembe meg a palotatermekbe 40 lira = 6000 ft volt a belépő), aztán még a taksim téri köztársaság szobrot, az elsüllyedt palotát, meg a füszerbazárt. Itt délután háromkor, amikor a müezzin ismét énekelt, mindenki bezárta a boltját, előkapta a kis szőnyegét, s térdelt, hajlongott, mormolt. Nem tudok sokat az iszlám vallásról, de ez a mekka felé fordulós ima azt hiszem mindenkinek ismerős. Mégis olyan hangulata, olyan látványa volt, hogy azt nem lehet elmondani.  A havazás idő közben újra esőbe fordult, s megint igen áztunk. Beültünk egy kedves helyre, először almateát ittunk, aztán kávét. A szállás felé betértünk egy kis boltba, elkölteni az utolsó lirákat, vettünk az útra némi élelmet, meg egy kevés csokit. Visszakullogtunk ázottan a csomagokért, egy kicsit megszárítkoztunk, majd továbbballagtunk a vonathoz. A vonatozás külön élmény volt, igazi hálókocsikban utaztunk. Ketten voltunk egy kabinban, rendes ágynemüt kaptunk,a kabinban volt csap, ajándék szappannal, kis szekrény, hütő, meg reggel kaptunk meleg teát is... A határon ugyan jó sokat álltunk, de ezalkalommal már kevésbé voltak szigorúak a határőrök, a csomagellenőrzés is csak abból állt, hogy bekukkantottak a fülkébe. Amikor reggel felébredtünk, már nem a havas török táj, hanem a napsütéses, görög hegyek fogadtak.  Még csak annyit, hogy előre nagyon felkészítettek, hogy óvatosan a török férfiakkal, mert nagyon rámenősek, meg a közbiztonság se a legjobb, de komolyan nagyon pozitívan csalódtam. Az emberek segítőkészek és kedvesek voltak, s habár mindenfélét ránk akartak sózni, nem voltak a türhetőnél erőszakosabbak, meg udvariatlanok se. Szóval szuper volt!

Elöször is, a korán kelés a többieknek nem sikerült annyira, de még az út elött elmentünk vásárolni. Ugyanis kell polifoam ha kint akarunk maradni ejszakára.
A bolt a piachoz egész közel volt, a városközpontban.. Végül még hálózsákot is vettem. A hálózsák+polifoam együtt volt 13 E, ami nem túl sok, ráadásul a hálózsák jó minöségü, kapucnis, vastag.

Visszatérve a koliba összeszedtük a többieket, s elindultunk a buszpályaudvarra.
Kiderült hogy a nekünk jó busz már régen elment, így egy másikra vettünk jegyet, hogy arról majd valahol leszállunk, s majd folytatjuk az utat valahogy. Beszálláskor találkoztunk még 2 cseh erasmus diaklánnyal, de ök máshova, közelebb mentek. Kb 2 óra út után kiszálltunk a buszból, a csehek társalogtak a jegyszedö bacsival, aki a buszon utazott, mint egy második soför, az magyarazta, merre menjünk. Gyalogoltunk jó sokat a következö faluig, ott a tengerparton ettunk, aztán egy sziklás, úttalan úton mentünk tovább. Tiszta survivor volt.

Meg ettünk egy csomó szölöt, szedret, meg egy fajta kaktusznak a viragat, amit én még sosem láttam, de nagyon finom volt. Aztan megérkeztünk Vouvoulou-ba. Utólag kiderült, hogy több, mint 25 km-t mentünk. Itt lementünk a partra, megvártuk, míg besötétedik, akkor kimentünk egy sziklás részre, ahol nem volt annyira homokos, mint egy kis felsziget nyúlt be, s ott vacsiztunk, majd lefeküdtünk. En beöltóztem, mint az eszkimó, térdzokni, polarpulcsi, a tobbiek nevettek is, de hajnalban, amikor feltámadt a szél belátták, hogy nekem volt igazam, mert nagyon hidegre hült. Izgi dolog volt egy roka, aki ott körözött körülöttünk, s nem akart elmenni, hiaba dobálták kaviccsal a lányok, meg sikongattak, meg villogtatták az elemlámpát... aztán valahogy csak elment, nem bántott senkit, biztos csak kaját keresett. Amugy pont úgy nezett ki, mint vuk, de sokkal nagyobb volt, mint az otthoni rokak. (elfelejtettem rola fotot csinalni, ez bizony nagy kar!!!)

Reggel elsöként ébredtem (mert kezdett a nap sütni, s izzadtam mint a ló), de a többiek is mind felkeltek fél órán belül. Megreggeliztünk, szedelözködtünk, indultunk a müútra, stoppolni. 3 csoportra bomlottunk, mi voltunk az elso 3-an, a többiek addig elbújtak, hogy öket ne lássák, mi meg neki álltunk stoppolni. Hát túl nagy forgalom nem volt, kb 3-5 percenként jött egy autó, s az elsö 4, 5 nem is állt meg, de nem is lett volna benne 3 hely. aztán megállt egy, mondtuk, hogy Sartiba mennénk, de mondta, hogy sorry, ö csak a kovetkezö faluba megy. Aztán kb 5 percre rá megállt mégegy, aki ugyan nem nagyon tudott angolul, de azert valahogy megértettük, hogy ö ugyan nem sartiba megy, hanem ahhoz közeli partra úszni, de szívesen elvisz. Ugyhogy beszálltunk, s elvitt. Közben azért probált kommunikálni, de már azon fennakadt, hogy hogy kerül egybe egy magyar, egy cseh (Ali) meg egy szlovák (Lucy) lány. Aztan az is vicces volt, hogy ö mondta, hogy tud olaszul, meg egy kicsit spanyolul, a cseh lány tud egy kicsit franciaul, a szlovák oroszul, en meg németül. Szóval négy ember 10 nyelv, mert ugye mi harman angolul is tudunk, s mégis nagyon nehézkesen értettük meg egymást valami egyveleg nyelven, de azert csak sikerült. Megbeszeltük, hogy hamár ö is úszni megy, mi is úszunk egyet, aztán folytatjuk az utat, legrosszabb esetben legyalogoljuk a maradék 8 km-t, úgyis lesz idönk, mig a többiek utolérnek. A part ahova mentünk a Narancs-part nevet viseli, s gyönyörü volt. egy kicsit sziklás, de hófehér homokos. S nagyon tiszta. A parton belebotlottam egy magyar csoportba, s muszáj volt leállnom velük egy kicsit. Nagymama korú csoport volt, de nem ódzkodtak a hideg víztöl. Mondtam, hogy örülök a magyar szónak, mert én már régen nem hallottam, az egyetemen. Mondták, hogy ök 72-en vannak sartiban, de ide csak egy kis busszal jöttek egy páran, fakultativan. De rajtuk kivül is még sok magyar van Sartiban.
Aztán úsztunk egy jót, s kifeküdtünk a napra, de nem sokkal késöbb jött egy sms, hogy a többiek 4en, már a Sarti templom elött vannak, mi hol vagyunk. Visszairtunk, hogy addig nem jutottunk el, de úton vagyunk, várjanak. Igy hát szedelödzködtünk, s elindultunk. A part és a müút között volt egy kb 600-es fóldút, ami mentén tele volt méhkaptárral, egy kicsit féltem is emiatt, de nem rohamoztak meg a méhek. Közben jött egy motoros srác szembe, aki magyarul megkérdezte, hogy merre van a part. En elmondtam, aztán kérdeztem, mennyire van Sarti. Mondta, hogy egy embert el tud vinni motoron, de ez nem lett volna jo ötlet, mert mi hárman vagyunk.

Amikor kiértünk az útra, probáltunk stoppolni. az elsö kocsi nem állt meg, de a masodik igen. viszont tele volt. A mi 4 lányunk ült benne. Elöször nem nagyon értettem, s öszinten szólva máig nem nagyon értem, ezt hogy sikerült összehozni, de valahogy úgy történt, hogy a két cseh lányt (Jutka es Darcy) rögtön utánunk felvették, s bevitték Sartiba. A két szlovák lányt (Lenka es Maria) pedig valamivel kesöbb. Az ö soförjük értett angolul is, ezert elmeselték neki, hogy igazaból még másik két stoppos-grupp is van, az egyikröl tudják, hogy a templomnál van, a masikról (rólunk) meg csak azt, hogy valahol út közben. Igy a bácsi felvette elöször a két cseh lányt, aztán visszafordultak megkeresni minket, de sokkal tovább mentek, mint ahol mi voltunk, ezért megint megfordultak, s akkor találkoztunk!
Na, akkor mind a heten be a kocsiba! Kerdeztük, hogy nem probléma-e, rendörök, meg ilyesmi... Mondta, hogy ö itt mindenkit ismer, mert ö a Poligyrosi bank igazgatója (vagy tulajdonosa, vagy vmi ilyen), úgyhogy csak férjünk be. Hátul öten ültek, én elöl, meg az ölemben Lenka.
A bácsi mondta, hogy nem állunk meg Sartinal fürdeni, mert ott sok hinár van, hanem mutat egy masik tengerpartot, de ha nem tetszik visszajövünk. Közben (ez kb egy körül volt) én mondtam, hogy nekem még ma vissza kell mennem thessalonikbe, viszont a többiek maradnának még egy napot. Mondta, hogy nem gond, akkor a többieket otthagyjuk Sartiban, engem meg elvisz Poligyrosba, mert ö ugyis ott lakik, s onnan 8kor megy busz szalonikibe.Ekkor vált csak világossá számomra, hogy a bácsi reggel úgy indult el, hogy csak úszik egyet, aztán megy haza, de találkozva velünk, ugy döntött, hogy egész nap velünk marad. A part neve, ahol voltunk Kriaritsi. Mondta, hogy ö 20 éve ide jár, de csak az elmult 3-4 évben kezdték felfedezni, s föleg a helyiek járnak ide. A müúttól Kb 5 km kanyargós földút visz oda egy hegyen keresztül, s csak egyetlen tábla jelzi, hogy ott tengerpart van, nem pedig valami banyaút visz oda. Mert hogy itt is van egy csomó külszini márványbánya.Ut közben megállt, s vett mindannyiunknak egy fél literes fantát, meg egy-egy croassiantot, mondván, hogy kell az energia az úszáshoz. A tengerpart tényleg nagyon szép volt. S tiszta a viz, s jó meleg is. Hamar eltelt a délutan. Közben azért beszélgettünk a bácsival. Kiderült, hogy 2 fia, s 1 lánya van, nagyjából korunk beliek, neki meg még három éve van a munkájából, aztán biztos leköltozik valamelyik tengerparti részre. Kérdeztük, hogy nem tart-e örültnek minket, de mondta, hogy az életet élni kell, különösen fiatalon, s hogy csak örülne, ha az ö gyerekei is csinálnának ilyen túrákat, de ök kényelmesek, nekik nem jó a szabad ég, hanem szálloda kell...
Aztán mondta, hogy ezen a részen nyáron rengeteg magyar, közel 6000 van, de szlovák es cseh kevesebb, inkabb még román meg orosz. Amikor összepakoltunk, köszöntünk mindent, mire mondta, hogy még nincs vége a napnak, most megyünk enni. A hegyen át elmentünk egy tengerparti tavernába, akinek a tulajdonosa szintén jó barátja volt. Kérdezte, hogy mit akarunk enni, mondtuk, hogy görögöt,. erre mondta, hogy akkor rendel ö, s majd mindenböl osztozkodunk.8-an voltunk vele együtt, úgyhogy mindenböl 2-t rendelt, azt 4 fele osztottuk.Volt polipsaláta, görögsaláta, rántott kalamári, sajttal töltött kalamari (nekem ez volt a legfinomabb), muszaka, szardinia, rantott cukkini, vmi sajtos padlizsánsaláta (na, ez az egy nekem nem nagyon izlett, mert olyan égett ize volt), meg valami spéci sajt paradicsomkarikákkal. Mindehhez sültkrumpli, meg sör. Degeszre ettük magunkat, s nagyon finom volt. A végén mondtuk, hogy szeretnénk kifizetni a számlát, mire ö, hogy ha majd neki nem lesz pénze, akkor mi hivjuk meg, de most ö a vendéglátó. Aztan átkocsikaztunk Sartiba, le a partra, ahol már tényleg neki kezdtünk búcsúzkodni. Ekkor mondta, hogy csak ne olyan sietösen, kb 6 lehetett, még van egy csomo idö a buszig, úgyhogy irány kávézni. Mindenki kapott egy frappét (jeges kávé, ami nagyon finom volt). Kiderült, hogy a tulajdonos -aki szintén a bácsi barátja- felesége magyar, de most nincs itt, viszont a lánya igen, s ö is tud magyarul. Vele is beszélgettem egy pár szót. Mondta, hogy ök május közepétöl október elejéig vannak itt, amúgy télen meg Magyarországon, mert itt olyankor nincs munka. Szoval magyarok mindenhol vannak, csak a szaloniki egyetemen nincsenek!!!! A kávé után már tényleg búcsuztunk. Ja, napközben a lányok többször megkerdezték, hogy tényleg nem baj-e, hogy egyedül kell hazamenni, mert akkor ketten eljönnek velem, de mondtam, hogy maradjanak csak. Azt azért megigértették, hogy ha megérkezem, megcsörgetem öket, ebböl tudják, hogy minden rendben volt. Szoval a bácsival elindultunk kettesben Poligyrosba, útközben csodálatos hegyeket, tengerpartokat, s gyönyörü naplementét látva.

Még beérve a városba megmutatta, hol a bank, s a lakasa meg a bank fölött van, úgyhogy 7kor kel, s 8kor már dolgozik --igy könnyü!
Kérdezte, innék-e még egy kávét vagy egy fagyit, mert még van fél óra a buszig, de mondtam, hogy köszönöm, már tényleg nem, s nagyon köszönöm a többiek nevében is az egész napot, nagyon jól éreztük magunkat, s nagyon szerencsések voltunk.
Mondta, hogy ne köszönjük, övé az öröm, hogy 7 ilyen csinos, fiatal lánnyal tölötte a napot, mert így ö is fiatalabbnak érzi magát.

Aztán otthagyott a buszállomáson, ami amúgy nem is állomás, hanem egy kis kocsma, ami elött van sok pad, s mindenki ott gyülekezik, majd felszálltunk a buszra, s a buszon lehetett megvenni a jegyet. Igazán jó volt a nap. Nemcsak hogy nem kellett visszaindulnom korán délután (mert Sartibol 3kor indul az egyetlen busz Thessalonikibe), de ettunk, ittunk, s még olcsóbban is megúsztam! A távolsági buszról leszállva felszálltam az elsö helyi buszra ami jött, amiröl fogalmam se volt, hova megy, de szerencsére 2 keresztutcányira a kolitol megállt, ugyhogy fél 10re már a szobában voltam. Akkor elmeséltem Simonanak, a szobatársamnak, hogy milyen klassz volt, mondta, hogy jövö hétvégére talán ök is odautaznak. Azt senki se tudja,

Hétfö reggel felkeltem 7kor, s 8ra bent is voltam az Erasmus irodában, de persze nem volt kint semmilyen plakat, söt az irodában se senki. Visszamentem fél 10kor, akkor sem, végül fél 11kor, akkor sem, ám akkor ott voltak, kérdeztem, mire mondták, hogy még nem fejezték be a regisztraciókat, ezért jöjjek vissza talán két nap múlva?! Talán?? Igen! Mert nem tudják, pontosan mikorra lesznek kész. Hát ez jó. Bezzeg otthon tologatnák igy a kurzusokat, tanfolyamokat!!! Nembaj! Kidühöngtem magam, hogy maradhattam volna még én is Kalkidikin, aztán lesétáltam a tegerpartra….

A mi kolink az egyik legforgalmasabb 4 sávos föúton van, ezért még éjszaka is nagyon zajos.
A beléptetö rendszer s a szigor sokkal nagyobb, mint a soproni RK-ban. A belépéshez van egy kulcsos ajtónk, s van egy mágnes kártyás ajtó is, s minden emelet be van kamerázva.
Tilos minden fajta buli, kivéve a konyhában történö “csendes” összejövetelek. Látogatót este 20:00 és reggel 7:00 között nem lehet fogadni. Ezt annyira komolyan veszik hogy ha ebben az idöszakban egyszerre többen lépúnk be a bejáraton, leellenörzik, hogy mindenkinek megvan-e a saját mágnes kártyája.

Ėn a hatodikon lakom, (hét emelet van), a 3, 4, 6. szintek a lányoké, a többi a fiúké.
A szobák nagyok, az én kétágyas szobám kb kétszer akkora, mint a RK 3 ágyasok.
A padló járókö. A berendezés puritán, de esztétikus. Fejenként ágy, éjjeli szekrény, akasztós-fiókos szekrény, íróasztal székkel, kislámpával, szemetes vödörrel, valamint körfogas a kabátoknak, egész alakos tükör, parafa üzenötábla és egy ruhaszárító.
Van reluxa, szúnyogháló, fehér és kék sötétítö függöny is. Ágynemüt minden héten pénteken cserélhetünk, s minden második hétfön leltároznak.

A hütö a folyósón van, külön fagyasztóval, elég nagy, böven elfér benne a szint 14 lakosa.
Meg van még szintenként mosógép, amit ingyen lehet használni, söt, még a mosópor is közös, csak öblítö kell magadnak, ha arra igényes vagy. Egy csodálatos találmány a vízautomata. A csapvíz itt nem igazán jó, de ebböl a gépböl ásványvíz jellegü vizet nyersz, ha hideg, akkor tényleg hideget, ha meleget, akkor meg nem forró ugyan, de teának, kávénak éppen jó. Ez is korlátlanul áll rendelkezésünkre.

A fürdö úgy van megoldva, hogy 4 csap, 4 wc, 4 zuhany van, s mindegyikre rá van írva két szoba száma, úgyhogy nem használhatod ám akármelyiket.
A közös helyiségeket minden nap takarítják, a szobákat magunknak kell, a fürdöben van minden: partvis, lapát, felmosó. A szemetet csak a folyósón levö közös gyüjtöbe kell kivinni, onnan elviszik.

A konyha a hetediken van, jó nagy, teljesen felszerelt, mindenfajta evöeszköz, edény, a vízforralótól a kenyérpirítóig van minden. Van egy közös polc, füszerekkel, olajjal, liszttel stb. ahonnan szintén használhatsz dolgokat, ha elfogy csak fel kell írnod a listára.
A konyhához tartozik egy 10*4 fös asztalból álló ebédlörész is, meg egy erkély, ahonnan a tengert is látod, meg a hegyeket is. Itt szoktunk ejtözni jó idöben. (Ha leszáll a köd még az utcát se látni a fóldszinten, nem hogy a hegyeket…) Nekem csak egy nagy bajom van vele: itt egyáltalán nincs non-smoking area, s a legtöbben dohányoznak, én meg nehezen viselem, ha evés közben felfüstölnek…

Internet van, wireless, de csak laptoppal elérhetö, mert gépek viszont nincsenek. Hát így jártam.

Hamár a konyhánál jártam elmesélném a görögök nagyszerü rendszerét, mely szerint minden hétköznapon ingyen ehetsz a menzán ebédet és vacsorát (máramikor épp nincs sztrájk, mert hetente egyszer azért az megesik). Egész ízletesen föznek, mindig van valami föétel salátával (ami az esetek 98 %-ban olivaolajos uborka), meg valami desszert, gyümölcs vagy süti. Nem adnak hatalmas adagokat, de ha éhes maradsz, mehetsz még egy kört, senki nem ellenörzi, hogy ettél-e már. Mindig adnak két szelet kenyeret is, ezt begyüjtve megvan a másnapi reggeli alapja.
Ennek köszönhetöen hétköznapokon élelemre nem kell túl sokat költeni, amúgy azért elég nagy szerencse, mert itt sokkal drágábbak a boltok, mint otthon. Söt, drágább bevásárolni, s fözni, mint elmenni, s étteremben (tavernában) enni, 6-8 euroért.
A menza amúgy hatalmas, mint a soproni sportcsarnok, s két szintje van. Azt mondták napjában kb 3500-4000 ember eszik itt.

A közlekedés Tömören kaotikus és szörnyű. Mégsem látsz gyakran baleseteket vagy tört autókat,  és szirénaszót is csak ritkán hallasz.Egy helyi fiútól tudom, hogy a görög gazdaságnak igen jót tett az EU, egy átlagos családban 3 autó és 2 motor van, az egy före jutó járgányok száma 1,5!Ebböl következik, hogy minden tele van autóval, a forgalom hatalmas, parkolni szinte sehol sem lehet.Gond nélkül leparkolnak egy parkoló autó mellé másodiknak, mit sem törödve azzal, hogy igy lezárnak legalább fél sávot,  arról nem is beszélve, hogy ilyenkor a belsönek esélye sincs kiállni. Csak benyomják a vészvillogót és kész.Amúgy, ha tömeg van, a 3 sávos föútból simán csinálnak 4 sávot, vagy akár 5öt is. Körút nincs, csak végtelen hosszúsugárutak, s majdnem mindegyik egyirányú. Ezért, ha az egyik irányban a házad elött áll meg a busz, a másik irányból biztos legalább 5 percet gyalogolsz. Ha dugó van, elég gyakran, viszonylag hamar ott terem egy rendör, a sípjával, s egész hatékonyan dolgoznak (mindenképpen hatékonyabban pesti kollégáiknál, akik inkább csak még nagyobb káoszt okoznak.).Dudaszót minden pillanatban hallani, de ez talán nem meglepö itt. Az már inkább, hogy a közlekedéssel járó hatalmas zaj egy pillanatra sem csökken, emiatt az éjszakák rémesen hangosak, s 7- fél 8nál tovább, ha akarsz, se bírsz aludni, akkora a ricsaj.A motorosok egy külön rémálom, mindenhonnan bármikor felbukkannak, akár járdán is, a bukósisak pedig nem kötelezö.Gyalogosnak lenni veszélyes. Itt ugyanis a piros-zöld lámpa inkább csak jelzés értékű, ahogy a behajtani tilos, s a megállni tilos táblák is. Bárki bemegy a pirosba is, ha úgy gondolja, biztonságos. Gyalogosként, ha zöldnél zebrán elütnek, az a te hibád, mert nem néztél körbe. Ezért a zebrát el kell felejteni. Bármikor bárhol át lehet surrani 3-5 sávot, amikor éppen feltorlódnak a kocsik, vagy féktávon kívül vannak. Ilyenkor is inkább a motorosokra kell különösen figyelni, az ö felbukkanásuk veszélyesebb, föleg, amikor két álló kocsisor között elszáguldanak. A biciklit itt felejtsd el, mondta egy srác az elsö napon, s volt alapja a mondanivalójának. Nem is nagyon látsz biciklit, csak nagyon elvétve egy-két helyi menö kamasz csávót a parti sétányon.A városon kívüli közlekedésben az a legérdekesebb, hogy egy 1*1 sávos úton símán elöznek akkor is, ha jönnek szembe, ugyanis mindenki maximálisan jobbra húzodik, s így elférnek. Elözés elött figyelmeztetés képpen rádudálnak, vagy rávillognak a másikra. Lámpát csak sötétedés után kapcsolnak.A városban rengeteg buszjárat van, ami azért érthetö, mert csak busz van, se metro, se villamos, se troli… Habár éppen most folynak a próbafúrások a leendö metromegállókban, úgyhogy az majd lesz (egyszer). Eddig úgy tünt, hogy habár a legtöbb busz össze-vissza kanyarogva járkál, majdnem mindegyikkel eléred a kívánt célt 1-10 perces sétaútnyi távolságban. Két fajta busz van, az egyik az új, alacsony padlós Volvo busz, a másik, mint nálunk a régi csuklós ikarus buszok, de nincs harmadik ajtajuk. Mindegyiken fa ülések vannak, s nincsenek légkondival felszerelve.Egy buszjegy 50 cent, a buszon váltva 60, de ezt 70 percig tetszölegesen használhatod. Van napi jegy 1 euroért. Diákigazolvánnyal féláron utazunk, a havi bérlet 12 euro. Ellenörök viszonylag ritkán vannak, mégis mindenki lyukaszt, vagy bemutatja a bérletét az utastársainak.Összevetve a benzinárakkal a tömegközlekedés jóval olcsóbb, mint otthon. (a 95-ös 1 euro, a dizel 0.90 körül mozog.) Az is igaz, hogy a benzin is eleve olcsóbb, mint nálunk. Ráadásul majdnem mindenhol van külön buszsáv, úgyhogy busszal ritkán dugulsz be. Ja, és rengeteg taxi van, kb minden harmadik autó, ami szintén olcsó, a legnagyobb távolságért sem kérnek többet 10 euronál. Ha tudsz görögül, az ár megállapodás kérdése. Ráadásul le lehet inteni már foglalt taxit is, ilyenkor mindenki jól jár, egy utasra kevesebb jut. Mi ez kérem, minibusz? Hát ilyen a mediterrán balkán…A leintésröl jut eszembe! Visszatérve a parkolásra, gond nélkül megállnak a buszmegállókban is, úgyhogy a busz az út közepén áll meg, s ha te éppen fel akarsz szállni, akkor  kiállsz az útra, s le kell intened, különben nem áll meg.S még valami. A benzinkutak és autójavító mühelyek ugyanúgy a házsorokban vannak, mint bármelyik kávézó, vagy ruhabolt…  (A gépolaj s egyebek tocsognak a járdán – ezt neked környezetvédelem!!!) Szóval ne lepödj meg, ha ledudálnak a járdáról, amikor szerinted szabályosan közlekedsz. A kisebb utcákon habár van járda, inkább ne használd. Egyrészt szük, másrészt tele van kutyagumival (rengeteg kóbor kutya van, de nem bántanak senkit, csak kaját koldulnak, sintér viszont nincs.), valamint mindenféle egyéb akadályokkal: felszínre bukkanó csatornacsö (szabványméret nincs), korlát, vagy épp rádcsöpögö tiszta ruha, amit az utcán szárogatnak.Mindezt átélve Sopron azért mindenképpen nyerö város….

Kedves mindenki!

Teszek egy probat, s megprobalom minden kedves erdeklodo baratom, ismerosom szamara elerhetove tenni mindannak a sok esemenynek a leirasat, amely velem tortenik itt Thessalonikiben.

E. Attila kerte, hogy emlekezzek meg arrol, hogy szellemi termekevel hozzajarult e lap mukodesehez.