egyetemi osztondij

Isztambul, óúóúó! Isztambul

Hazaértem Isztambuli túrámról, életem egyik legcsodálatosabb kirándulásáról. Ha megkérdezed, miért is volt olyan nagyszerü, hát nem is tudom konkrétan, a hangulata, az a keleties feeling ----hohw, oda egyszerüen ki kell menni, s látni, érezni kell.

No, de akkor nézzük végig az eseményeket:

Elöször hálókocsis vonattal akartunk menni, mert a Szaloniki-Isztambul út kb 14-16 óra, de arra a jegy 25 E-val többe került volna, így hát mentünk síma IC-vel. Reggel 7:10 kor elindultunk a vonattal, majd Alexandropoliban át kellett szállni egy buszra, mert elfogyott a sínek, az elvitt a görög határig. Ott volt kb két óra szabadidőnk a török vonat érkezéséig, de hát a senki földjén voltunk, ráadásul elvették az útleveleiket, s azt mondták, majd a vonaton megkapjuk.

Igy hát leültünk a váróterembe, s nekiálltunk dvdz-ni, akkor éppen az ébredések c. filmet. (Jocinál volt mini dvd lejátszó, s az egész utazás alatt igen sok filmet végignéztünk, Van aki forrón szereti, Mr és Mrs Smith, Millió dolláros bébi, Trója, ilyesmiket…) Ez a filmnézés elég vices volt a váróban, a kicsit sem kedves határőrök, s a sok fura török-kínai fazon jelenléte miatt. Aztán csak eltelt az idö, indult a vonat, átmentúnk egy folyón (mint a Tiszán Röszkénél), az egyik fele még Görög, a másik már Törökország. Kb 10 perc után újra le kellett szállni, ezúttal a török határon, ahol meg kellett venni a vízumot (valami misztikus oknál fogva minden EU tagállam belépőinek a vízum 10 E, kivéve hungária, az 20 E volt) Biztos, hogy nem minket vertek át ezzel, mert tavaly itt volt Erasmusosok is ugyanezt mesélték… Na mindegy, ez csak egy kis intermezzo, azon elmélődve, hogy fő az EUn belüli esélyegyenlőség…

Beletúrkáltak még egy kicsit a csomagjainkba is, de nem kötözködtek igazából, aztán mehettünk tovább. Ejjel 10:20ra érkeztünk az Isztambul vasútállomásra. Azt csak utólag tudtuk meg, hogy Isztambul közigazgatasi határa és az állomás között kb 2 óra út, s 140 km volt. Durva, mint Bp-Győr. Persze ha azt nézzük, hogy egy 18 milliós város. Csupán 1.8 Magyarországnyi ember éldegél ottan… Hogy is van a mondás: annyian vannak, mint az oroszok? Vagy inkább, mint a törökök? 

Beültünk egy taxiba (nem volt vészes, mert fejenként 2 e volt, de akkor még nem mertünk alkudozni, s ez hiba volt.)

A szálláshelyen, amit elvileg a neten lefoglaltunk, kiderült, hogy nem regisztráltak minket, s fullon vannak, de mondta a tulaj, hogy hív egy taxit, s átvisznek egy másik helyre, ahol ugyanolyan feltételekkel szállhatunk, a taxit ő fizette. Illetve lett volna hely a padlástérben (open air roof dormitory), megnéztük, vicces volt, ugyanis teteje volt, de oldalfalai nem, csak kb derékmagasságig, úgyhogy szó szerint open-air volt. Nyári időben nagy poén lehet itt aludni, de nem novemberben.

A mi szállásunkról annyit, hogy Mavi Hotel néven fut, a szoba, amit kaptunk, dormitory, 4 ágyas. Ez azt jelenti, hogy bárkit bepakolhatnak hozzánk szobatársnak, mert mi csak 3-an voltunk, s hát ugye a török közbiztonság nem a legjobb. Volt is egy argentinai spanyol srác velünk, de nem volt gáz, ő is lakatolta a táskáját, meg mi is. Fő a bizalom, nemdebár, de hát ez van!

A szállás tartalmazta a reggelit is (tipikus kontinentális, bőséges adaggal), s mindig volt melegvíz, meg rendesen lehetett fúteni is a szobát, habár a tisztasággal volt némi probléma. Mindegy 9 E-ért ne legyen túl igényes az ember…. Az étkező a tetőtéren van, itt sincsenek rendes falak, de be van legalább fóliázva. Viszont a feeling, hogy reggeli közben bámulod a Kék Mecsetben éneklő müezzint, vagy a hullámzó tengert, ha egy kicsit eltekered a fejed…, mindent kárpótol.

Első nap csodálatos, napsütéses idő volt, amolyan pólós, de estére igen lehült. Másnap végig szakadt az eső, harmadnap reggel meg hatalmas havazásra ébredtünk, de ennyire nem rohanok még előre.

Szóval reggeli után nyakunkba szedtük a várost, kerestünk pénzváltót, meg tourinformot, ott begyüjtöttünk pár ingyen térképet meg hasznos információkat. A pénzváltó a hires-hírhedt Grand Bazaar mellet volt, így hát, nosza, feltérképeztük. Na, ez az, amit nem lehet leírni, ezt át kell élni. Mindenki nagyon erőszakosan, de mégis kedvesen árulja a portékáit, s kíméletlenül kell alkudozni, ha legalább 30%-ot nem alkudsz le, nem is csináltál jó üzletet, de akár a felére is le lehet menni, csak akarat és kitartás kérdése az egész. Becsábítottak minket egy bőrgyárba is, mármint ahol a kabátokat, táskákat ilyesmi csinálnak, megkínáltak almateával, s mindenképpen rank akartak sózni valamit. Utólag átszámolva nem is voltak olyan nagyon drágák, egy bélelt, combközépig érő, többzsebes báránybőr kabátért kértek volna 55000 forintnyi lirát, de hát ennyi pénzünk nem volt. Lehetett venni méteráruként is különböző bőröket, na ez tényleg olcsó volt! Az ékszerekkel hasonló volt a helyzet, az rany, különösen a fehérarany, de még inkább az ezüst, tényleg olcsóbb, mint nálunk, ugyanakkor itt sem kerül fillérekbe, egy 24 karátos fehérarany gyürü valami csiszolt kővel kb 20ezer forint volt

Persze vettünk is egy pár dolgot, némi tipikus török szuvenirt, török kávét, alma teát, kendőt…

A bazaar után ettünk egy kebabot, aztán csámborogtunk a városban, megnéztünk egy csomó mecsetet, lesétáltunk az Aranyszarv Obölbe, átsétáltunk a hídon, utaztunk a régi Tünellel, (olyan, mint a budavári sikló+ metro hibridje), s találtunk egy nagyon forgalmas, de nagyon hangulatos sétáló utcát, ahol ittunk egy igazi török, zaccos kávét. Az íze nagyon jó volt, de én nem tudom, hogy nem isszák meg ezek a zaccot, mert várakozásaimmal ellentétben a zacc nem ülepedett le az aljára.

Hazafelé megettünk egy-egy cső sült kukoricát, aztán éjfél körül lefeküdtünk.
Másnap reggel, mint már említettem, kissé morcosan konstatáltuk, hogy esik az eső. Mindegy, reggeli, aztán irány a város. Kívül-belül végignéztük a Kék Mecsetet, ahová csak zokniba lehet bemenni, meg az Agia Sofiat, amiről én azt hittem, hogy még mindig müködő templom, de kiderült, hogy már nagyon régen csak múzeum. A Topkapi Palota kertjében is sétáltunk, de a múzeum nem volt nyitva. Aztán áthajókáztunk az ázsiai partra, ahol ebédeltünk. Nagyon finom, füszeres ételeket készítenek, egész elfogadható árakon, de egy-egy adag jóval kisebb, mmint azt egy átlagos magyar elvárná. Emiatt Joci helyből két főfogást is evett. Mi csak egy főfogást (sült bárányszeletek (úgy képzeld el, mint az otthoni gyros húst), rizzsel töltött, grillezett zöldséggel) meg egy desszertet (nagyon édes diós, pisztáciás baklavaféle), de bizony vacsira belénk fért még egy kebab. Ebéd után egy kicsit sétálgattunk az ázsiai tengerparton, de mivel addigra csatak vizesek voltunk (az hagyján, hogy folyamatosan esett, de a város csak immel-ámmal van csatornázva, ezért sokszor nem volt más választás, mint bokáig gázolni a vízben...), mindenünk elázott, úgy döntöttünk legjobb lesz visszamenni. Igy ismét hajóra szálltunk. Kb este 8 körül értünk vissza a szállásra, s aznap már nem mentünk ki.

Jaj-jaj, ez már az utolsó napunk, s még alig láttunk valamit. Nosza, reggelizni, aztán menjünk! Hú, havazik! 2006 első havazása Isztambulban köszönt rám, de klassz. Habár jobb lenne, ha sütne a nap, ugyanis ebben a ködös, vizes, hideg időben nem túl sok jó képet sikerült elkapni. Reggel kibuszoztunk a Bosporushoz, átmentünk a hídon, ami mondjuk be volt dugulva, de ha nincs tömeg, akkor is iszonyú hosszú, s hatalmas nagy, s igazából félelmetesen magas is.

Visszaúton megnéztük a Galata tornyot, a Dolmabahce palotát (de csak kívülről, mert a hárembe meg a palotatermekbe 40 lira = 6000 ft volt a belépő), aztán még a taksim téri köztársaság szobrot, az elsüllyedt palotát, meg a füszerbazárt. Itt délután háromkor, amikor a müezzin ismét énekelt, mindenki bezárta a boltját, előkapta a kis szőnyegét, s térdelt, hajlongott, mormolt. Nem tudok sokat az iszlám vallásról, de ez a mekka felé fordulós ima azt hiszem mindenkinek ismerős. Mégis olyan hangulata, olyan látványa volt, hogy azt nem lehet elmondani.

A havazás idő közben újra esőbe fordult, s megint igen áztunk. Beültünk egy kedves helyre, először almateát ittunk, aztán kávét. A szállás felé betértünk egy kis boltba, elkölteni az utolsó lirákat, vettünk az útra némi élelmet, meg egy kevés csokit.

Visszakullogtunk ázottan a csomagokért, egy kicsit megszárítkoztunk, majd továbbballagtunk a vonathoz.
A vonatozás külön élmény volt, igazi hálókocsikban utaztunk. Ketten voltunk egy kabinban, rendes ágynemüt kaptunk,a kabinban volt csap, ajándék szappannal, kis szekrény, hütő, meg reggel kaptunk meleg teát is... A határon ugyan jó sokat álltunk, de ezalkalommal már kevésbé voltak szigorúak a határőrök, a csomagellenőrzés is csak abból állt, hogy bekukkantottak a fülkébe. Amikor reggel felébredtünk, már nem a havas török táj, hanem a napsütéses, görög hegyek fogadtak.

Még csak annyit, hogy előre nagyon felkészítettek, hogy óvatosan a török férfiakkal, mert nagyon rámenősek, meg a közbiztonság se a legjobb, de komolyan nagyon pozitívan csalódtam. Az emberek segítőkészek és kedvesek voltak, s habár mindenfélét ránk akartak sózni, nem voltak a türhetőnél erőszakosabbak, meg udvariatlanok se.
Szóval szuper volt!

Hüha, hát megérkeztem. Szóval itt fogok lakni a következő három hónapban. Az utca zajos is, zsúfolt is, de csak majd jó lesz! A kollégiumba nem könnyü bejutni, de épp jött ki egy srác, aki mondta, hogy a 2on van az iroda, oda menjek. Ott egy fiatal nő volt, aki nagyon kedves es segitőkész volt. Ellenőrizte az adataim a papírjain, 604. szoba, felkísért, csinált leltárt, körbe vezetett, megmutatta, mi hol van, ágynemüt hetente, pénteken, lehet tisztát kérni, minden hónap elsején, és 16án jönnek leltározni. Kaptam kulcsot, egyet a bejárathoz, egyet a szobához, meg egy mágnes kártyát, szintén a bejárathoz (dupla ajtó van), mindezért 30 eurot kellett fizetni, amit majd visszakapok, amikor elmegyek (Persze elismervény, vagy valami ilyesmi, az nincs.)

Kipakoltam, berendezkedtem, szoktam az új helyet, aztán lementem egy kicsit sétálni,feltérképeztem, hogy másnap milyen busszal, hogyan jutok be az egyetemre, aztán mivel az utazásban elfáradtam elég hamar lefeküdtem aludni. Minden olyan idegennek tünt, s ráadásul a koli is olyan üres.

Reggel nem keltem túl korán, kikászálódtam, összeszedtem magam, ettem pár falatot, aztán mindenféle papírokkal felszerelkezve nekilendültem az egyetemnek.

Az egyetem, a campus hatalmas, s igazából nem szép. Minden karnak önálló épülete van, a legtöbb épület legalább 4 emeletes, de van 8-9 emeletes is, olyan tipikus szoc épületek. Az Erasmus irodához tartozó buszmegállót még eltaláltam (mert az egyetemnek 4 buszmegallója van), de magát az irodát már nehezebben. Kb fél óra kérdezősködés után azért csak megtaláltam. Nem könnyü kérdezősködni, egyrészt mindenki rohan, másrészt nem általános az angol tudás, hamarabb beszélnek spanyolul, vagy olaszul.

Hát itt aztán nem voltak kedvesek! Mint egy szalagmunkás, hajtottak. Egyszerre többnek beszéltek, én egy német bölcsész, meg egy olasz fizikus lánnyal voltam együtt, kaptunk egy-egy papírt, amin le volt írva, hogy kapsz egy rakat papírt, s melyikkel mit kell tenned. Menj ide-oda, kérdés nincs, viszlát!
De azért You are welcome!

Mrs. Kotosi teljesen kiakadt, amikor közöltem, hogy December 16án hazamegyek, a kollégium miatt kérdezte, s elkezdett papolni, hogy akkor nem töltem le a 3 hónapot, s ez ellenkezik az Erasmus Socrates filozófiájával, meghogy akkor nem tudok vizsgázni, nem lesz elegendő kreditem… Hát igazából ez nem nagyon érdekelt, s senki nem fogta fel, hogy nekem nem kellenek a kreditek, csak az aláírások…
Az első papírt a Forestry secretiat-ra kellett vinni, ahol a titkárnő adott egy diákigazolvány, de betegkönyvet nem, mert elég az E111 kártya is, ami amúgy van nekem. Az angoljával volt némi kis probléma, mondhatni, nem igazán ment neki, de annyi kiderült, hogy a koordinátorom nem elérhető, talán holnap, talán jövő héten. No, innen kezdve, majdnem minden nap voltam bent, s kérdeztem, mikor lesz, majd szép lassan kiderült, hogy külföldön van, majd hogy csak később lesz. Nélküle nem tudok tárgyakat felvenni, meg regisztrálni. De itt mindenki azt mondja, hogy “don`t worry, just relax”. Ez annyira idegesít, hogy már attól aggódom, ha ezt mondják.

Aztán elküldtek a Student Clubba, hogy ott majd adnak mindenféle felvilágosítást, de ők csak annyit tudnak, hogy nem tudják, hol informálják az erasmusosokat, de ők legalább annyival előre lendítették az ügyeimet, hogy adtak ebédelős matricát a “passo”-ra. Innen kezdve minden hétköznap ebéd és vacsora ingyenes a menzán, márha éppen van menza, az állandósult sztrájkok miatt.

Az egyik Erasmus irodában kapott papírt a bankba kellett vinni, s azzal befizetni a koli díjat, az egészet egyszerre. Még a bankban sem lehet kártyával fizetni, az automatából kellett a pénzt felvenni! Ilyen nincs!

Internetezni se olyan egyszerü ám, mint otthon. Kiderítettem, hogy minden karnak a saját könyvtárában van a gépterem, igen am, de oda valami kód kell.

Atküldtek a központi könyvtárba, ahonnan visszaküldtek a titkarnőhoz vmi iskola látogatási papirért, aztán vissza a könyvtárba. Aztán át egy másik épületbe jelszóért, ahonnan megint vissza küldtek a titkarnőhoz, egy újabb papirért. Megkaptam a kódot, s mehettem újra a könyvtárba internetezni. Sikerült! Mintegy 2 óra ide-oda rohangálás, néhány fényképes igazolvány készítése és egy köteg papír átadása után…
Azt nem fogom megérteni, miért kell külön fényképes igazolvány a buszhoz, a könyvtárhoz, meg még nem tudom mihez, ha amúgy is van diákunk. Mindegy, görögök!

(majd még folyt. Köv., csak már megúntam a gépelést.)

Hazaértem Isztambuli túrámról, életem egyik legcsodálatosabb kirándulásáról. Ha megkérdezed, miért is volt olyan nagyszerü, hát nem is tudom konkrétan, a hangulata, az a keleties feeling ----hohw, oda egyszerüen ki kell menni, s látni, érezni kell. No, de akkor nézzük végig az eseményeket: Elöször hálókocsis vonattal akartunk menni, mert a Szaloniki-Isztambul út kb 14-16 óra, de arra a jegy 25 E-val többe került volna, így hát mentünk síma IC-vel. Reggel 7:10 kor elindultunk a vonattal, majd Alexandropoliban át kellett szállni egy buszra, mert elfogyott a sínek, az elvitt a görög határig. Ott volt kb két óra szabadidőnk a török vonat érkezéséig, de hát a senki földjén voltunk, ráadásul elvették az útleveleiket, s azt mondták, majd a vonaton megkapjuk. Igy hát leültünk a váróterembe, s nekiálltunk dvdz-ni, akkor éppen az ébredések c. filmet. (Jocinál volt mini dvd lejátszó, s az egész utazás alatt igen sok filmet végignéztünk, Van aki forrón szereti, Mr és Mrs Smith, Millió dolláros bébi, Trója, ilyesmiket…) Ez a filmnézés elég vices volt a váróban, a kicsit sem kedves határőrök, s a sok fura török-kínai fazon jelenléte miatt. Aztán csak eltelt az idö, indult a vonat, átmentúnk egy folyón (mint a Tiszán Röszkénél), az egyik fele még Görög, a másik már Törökország. Kb 10 perc után újra le kellett szállni, ezúttal a török határon, ahol meg kellett venni a vízumot (valami misztikus oknál fogva minden EU tagállam belépőinek a vízum 10 E, kivéve hungária, az 20 E volt) Biztos, hogy nem minket vertek át ezzel, mert tavaly itt volt Erasmusosok is ugyanezt mesélték… Na mindegy, ez csak egy kis intermezzo, azon elmélődve, hogy fő az EUn belüli esélyegyenlőség… Beletúrkáltak még egy kicsit a csomagjainkba is, de nem kötözködtek igazából, aztán mehettünk tovább. Ejjel 10:20ra érkeztünk az Isztambul vasútállomásra. Azt csak utólag tudtuk meg, hogy Isztambul közigazgatasi határa és az állomás között kb 2 óra út, s 140 km volt. Durva, mint Bp-Győr. Persze ha azt nézzük, hogy egy 18 milliós város. Csupán 1.8 Magyarországnyi ember éldegél ottan… Hogy is van a mondás: annyian vannak, mint az oroszok? Vagy inkább, mint a törökök? J Beültünk egy taxiba (nem volt vészes, mert fejenként 2 e volt, de akkor még nem mertünk alkudozni, s ez hiba volt.) A szálláshelyen, amit elvileg a neten lefoglaltunk, kiderült, hogy nem regisztráltak minket, s fullon vannak, de mondta a tulaj, hogy hív egy taxit, s átvisznek egy másik helyre, ahol ugyanolyan feltételekkel szállhatunk, a taxit ő fizette. Illetve lett volna hely a padlástérben (open air roof dormitory), megnéztük, vicces volt, ugyanis teteje volt, de oldalfalai nem, csak kb derékmagasságig, úgyhogy szó szerint open-air volt. Nyári időben nagy poén lehet itt aludni, de nem novemberben.  A mi szállásunkról annyit, hogy Mavi Hotel néven fut, a szoba, amit kaptunk, dormitory, 4 ágyas. Ez azt jelenti, hogy bárkit bepakolhatnak hozzánk szobatársnak, mert mi csak 3-an voltunk, s hát ugye a török közbiztonság nem a legjobb. Volt is egy argentinai spanyol srác velünk, de nem volt gáz, ő is lakatolta a táskáját, meg mi is. Fő a bizalom, nemdebár, de hát ez van! A szállás tartalmazta a reggelit is (tipikus kontinentális, bőséges adaggal), s mindig volt melegvíz, meg rendesen lehetett fúteni is a szobát, habár a tisztasággal volt némi probléma. Mindegy 9 E-ért ne legyen túl igényes az ember…. Az étkező a tetőtéren van, itt sincsenek rendes falak, de be van legalább fóliázva. Viszont a feeling, hogy reggeli közben bámulod a Kék Mecsetben éneklő müezzint, vagy a hullámzó tengert, ha egy kicsit eltekered a fejed…, mindent kárpótol. Első nap csodálatos, napsütéses idő volt, amolyan pólós, de estére igen lehült. Másnap végig szakadt az eső, harmadnap reggel meg hatalmas havazásra ébredtünk, de ennyire nem rohanok még előre. Szóval reggeli után nyakunkba szedtük a várost, kerestünk pénzváltót, meg tourinformot, ott begyüjtöttünk pár ingyen térképet meg hasznos információkat. A pénzváltó a hires-hírhedt Grand Bazaar mellet volt, így hát, nosza, feltérképeztük. Na, ez az, amit nem lehet leírni, ezt át kell élni. Mindenki nagyon erőszakosan, de mégis kedvesen árulja a portékáit, s kíméletlenül kell alkudozni, ha legalább 30%-ot nem alkudsz le, nem is csináltál jó üzletet, de akár a felére is le lehet menni, csak akarat és kitartás kérdése az egész. Becsábítottak minket egy bőrgyárba is, mármint ahol a kabátokat, táskákat ilyesmi csinálnak, megkínáltak almateával, s mindenképpen rank akartak sózni valamit. Utólag átszámolva nem is voltak olyan nagyon drágák, egy bélelt, combközépig érő, többzsebes báránybőr kabátért kértek volna 55000 forintnyi lirát, de hát ennyi pénzünk nem volt. Lehetett venni méteráruként is különböző bőröket, na ez tényleg olcsó volt! Az ékszerekkel hasonló volt a helyzet, az rany, különösen a fehérarany, de még inkább az ezüst, tényleg olcsóbb, mint nálunk, ugyanakkor itt sem kerül fillérekbe, egy 24 karátos fehérarany gyürü valami csiszolt kővel kb 20ezer forint volt  Persze vettünk is egy pár dolgot, némi tipikus török szuvenirt, török kávét, alma teát, kendőt… A bazaar után ettünk egy kebabot, aztán csámborogtunk a városban, megnéztünk egy csomó mecsetet, lesétáltunk az Aranyszarv Obölbe, átsétáltunk a hídon, utaztunk a régi Tünellel, (olyan, mint a budavári sikló+ metro hibridje), s találtunk egy nagyon forgalmas, de nagyon hangulatos sétáló utcát, ahol ittunk egy igazi török, zaccos kávét. Az íze nagyon jó volt, de én nem tudom, hogy nem isszák meg ezek a zaccot, mert várakozásaimmal ellentétben a zacc nem ülepedett le az aljára. Hazafelé megettünk egy-egy cső sült kukoricát, aztán éjfél körül lefeküdtünk.Másnap reggel, mint már említettem, kissé morcosan konstatáltuk, hogy esik az eső. Mindegy, reggeli, aztán irány a város. Kívül-belül végignéztük a Kék Mecsetet, ahová csak zokniba lehet bemenni, meg az Agia Sofiat, amiről én azt hittem, hogy még mindig müködő templom, de kiderült, hogy már nagyon régen csak múzeum. A Topkapi Palota kertjében is sétáltunk, de a múzeum nem volt nyitva. Aztán áthajókáztunk az ázsiai partra, ahol ebédeltünk. Nagyon finom, füszeres ételeket készítenek, egész elfogadható árakon, de egy-egy adag jóval kisebb, mmint azt egy átlagos magyar elvárná. Emiatt Joci helyből két főfogást is evett. Mi csak egy főfogást (sült bárányszeletek (úgy képzeld el, mint az otthoni gyros húst), rizzsel töltött, grillezett zöldséggel) meg egy desszertet (nagyon édes diós, pisztáciás baklavaféle), de bizony vacsira belénk fért még egy kebab. Ebéd után egy kicsit sétálgattunk az ázsiai tengerparton, de mivel addigra csatak vizesek voltunk (az hagyján, hogy folyamatosan esett, de a város csak immel-ámmal van csatornázva, ezért sokszor nem volt más választás, mint bokáig gázolni a vízben...), mindenünk elázott, úgy döntöttünk legjobb lesz visszamenni. Igy ismét hajóra szálltunk. Kb este 8 körül értünk vissza a szállásra, s aznap már nem mentünk ki. Jaj-jaj, ez már az utolsó napunk, s még alig láttunk valamit. Nosza, reggelizni, aztán menjünk! Hú, havazik! 2006 első havazása Isztambulban köszönt rám, de klassz. Habár jobb lenne, ha sütne a nap, ugyanis ebben a ködös, vizes, hideg időben nem túl sok jó képet sikerült elkapni. Reggel kibuszoztunk a Bosporushoz, átmentünk a hídon, ami mondjuk be volt dugulva, de ha nincs tömeg, akkor is iszonyú hosszú, s hatalmas nagy, s igazából félelmetesen magas is.  Visszaúton megnéztük a Galata tornyot, a Dolmabahce palotát (de csak kívülről, mert a hárembe meg a palotatermekbe 40 lira = 6000 ft volt a belépő), aztán még a taksim téri köztársaság szobrot, az elsüllyedt palotát, meg a füszerbazárt. Itt délután háromkor, amikor a müezzin ismét énekelt, mindenki bezárta a boltját, előkapta a kis szőnyegét, s térdelt, hajlongott, mormolt. Nem tudok sokat az iszlám vallásról, de ez a mekka felé fordulós ima azt hiszem mindenkinek ismerős. Mégis olyan hangulata, olyan látványa volt, hogy azt nem lehet elmondani.  A havazás idő közben újra esőbe fordult, s megint igen áztunk. Beültünk egy kedves helyre, először almateát ittunk, aztán kávét. A szállás felé betértünk egy kis boltba, elkölteni az utolsó lirákat, vettünk az útra némi élelmet, meg egy kevés csokit. Visszakullogtunk ázottan a csomagokért, egy kicsit megszárítkoztunk, majd továbbballagtunk a vonathoz. A vonatozás külön élmény volt, igazi hálókocsikban utaztunk. Ketten voltunk egy kabinban, rendes ágynemüt kaptunk,a kabinban volt csap, ajándék szappannal, kis szekrény, hütő, meg reggel kaptunk meleg teát is... A határon ugyan jó sokat álltunk, de ezalkalommal már kevésbé voltak szigorúak a határőrök, a csomagellenőrzés is csak abból állt, hogy bekukkantottak a fülkébe. Amikor reggel felébredtünk, már nem a havas török táj, hanem a napsütéses, görög hegyek fogadtak.  Még csak annyit, hogy előre nagyon felkészítettek, hogy óvatosan a török férfiakkal, mert nagyon rámenősek, meg a közbiztonság se a legjobb, de komolyan nagyon pozitívan csalódtam. Az emberek segítőkészek és kedvesek voltak, s habár mindenfélét ránk akartak sózni, nem voltak a türhetőnél erőszakosabbak, meg udvariatlanok se. Szóval szuper volt!