Isztambul, óúóúó! Isztambul

Hazaértem Isztambuli túrámról, életem egyik legcsodálatosabb kirándulásáról. Ha megkérdezed, miért is volt olyan nagyszerü, hát nem is tudom konkrétan, a hangulata, az a keleties feeling ----hohw, oda egyszerüen ki kell menni, s látni, érezni kell.

No, de akkor nézzük végig az eseményeket:

Elöször hálókocsis vonattal akartunk menni, mert a Szaloniki-Isztambul út kb 14-16 óra, de arra a jegy 25 E-val többe került volna, így hát mentünk síma IC-vel. Reggel 7:10 kor elindultunk a vonattal, majd Alexandropoliban át kellett szállni egy buszra, mert elfogyott a sínek, az elvitt a görög határig. Ott volt kb két óra szabadidőnk a török vonat érkezéséig, de hát a senki földjén voltunk, ráadásul elvették az útleveleiket, s azt mondták, majd a vonaton megkapjuk.

Igy hát leültünk a váróterembe, s nekiálltunk dvdz-ni, akkor éppen az ébredések c. filmet. (Jocinál volt mini dvd lejátszó, s az egész utazás alatt igen sok filmet végignéztünk, Van aki forrón szereti, Mr és Mrs Smith, Millió dolláros bébi, Trója, ilyesmiket…) Ez a filmnézés elég vices volt a váróban, a kicsit sem kedves határőrök, s a sok fura török-kínai fazon jelenléte miatt. Aztán csak eltelt az idö, indult a vonat, átmentúnk egy folyón (mint a Tiszán Röszkénél), az egyik fele még Görög, a másik már Törökország. Kb 10 perc után újra le kellett szállni, ezúttal a török határon, ahol meg kellett venni a vízumot (valami misztikus oknál fogva minden EU tagállam belépőinek a vízum 10 E, kivéve hungária, az 20 E volt) Biztos, hogy nem minket vertek át ezzel, mert tavaly itt volt Erasmusosok is ugyanezt mesélték… Na mindegy, ez csak egy kis intermezzo, azon elmélődve, hogy fő az EUn belüli esélyegyenlőség…

Beletúrkáltak még egy kicsit a csomagjainkba is, de nem kötözködtek igazából, aztán mehettünk tovább. Ejjel 10:20ra érkeztünk az Isztambul vasútállomásra. Azt csak utólag tudtuk meg, hogy Isztambul közigazgatasi határa és az állomás között kb 2 óra út, s 140 km volt. Durva, mint Bp-Győr. Persze ha azt nézzük, hogy egy 18 milliós város. Csupán 1.8 Magyarországnyi ember éldegél ottan… Hogy is van a mondás: annyian vannak, mint az oroszok? Vagy inkább, mint a törökök? 

Beültünk egy taxiba (nem volt vészes, mert fejenként 2 e volt, de akkor még nem mertünk alkudozni, s ez hiba volt.)

A szálláshelyen, amit elvileg a neten lefoglaltunk, kiderült, hogy nem regisztráltak minket, s fullon vannak, de mondta a tulaj, hogy hív egy taxit, s átvisznek egy másik helyre, ahol ugyanolyan feltételekkel szállhatunk, a taxit ő fizette. Illetve lett volna hely a padlástérben (open air roof dormitory), megnéztük, vicces volt, ugyanis teteje volt, de oldalfalai nem, csak kb derékmagasságig, úgyhogy szó szerint open-air volt. Nyári időben nagy poén lehet itt aludni, de nem novemberben.

A mi szállásunkról annyit, hogy Mavi Hotel néven fut, a szoba, amit kaptunk, dormitory, 4 ágyas. Ez azt jelenti, hogy bárkit bepakolhatnak hozzánk szobatársnak, mert mi csak 3-an voltunk, s hát ugye a török közbiztonság nem a legjobb. Volt is egy argentinai spanyol srác velünk, de nem volt gáz, ő is lakatolta a táskáját, meg mi is. Fő a bizalom, nemdebár, de hát ez van!

A szállás tartalmazta a reggelit is (tipikus kontinentális, bőséges adaggal), s mindig volt melegvíz, meg rendesen lehetett fúteni is a szobát, habár a tisztasággal volt némi probléma. Mindegy 9 E-ért ne legyen túl igényes az ember…. Az étkező a tetőtéren van, itt sincsenek rendes falak, de be van legalább fóliázva. Viszont a feeling, hogy reggeli közben bámulod a Kék Mecsetben éneklő müezzint, vagy a hullámzó tengert, ha egy kicsit eltekered a fejed…, mindent kárpótol.

Első nap csodálatos, napsütéses idő volt, amolyan pólós, de estére igen lehült. Másnap végig szakadt az eső, harmadnap reggel meg hatalmas havazásra ébredtünk, de ennyire nem rohanok még előre.

Szóval reggeli után nyakunkba szedtük a várost, kerestünk pénzváltót, meg tourinformot, ott begyüjtöttünk pár ingyen térképet meg hasznos információkat. A pénzváltó a hires-hírhedt Grand Bazaar mellet volt, így hát, nosza, feltérképeztük. Na, ez az, amit nem lehet leírni, ezt át kell élni. Mindenki nagyon erőszakosan, de mégis kedvesen árulja a portékáit, s kíméletlenül kell alkudozni, ha legalább 30%-ot nem alkudsz le, nem is csináltál jó üzletet, de akár a felére is le lehet menni, csak akarat és kitartás kérdése az egész. Becsábítottak minket egy bőrgyárba is, mármint ahol a kabátokat, táskákat ilyesmi csinálnak, megkínáltak almateával, s mindenképpen rank akartak sózni valamit. Utólag átszámolva nem is voltak olyan nagyon drágák, egy bélelt, combközépig érő, többzsebes báránybőr kabátért kértek volna 55000 forintnyi lirát, de hát ennyi pénzünk nem volt. Lehetett venni méteráruként is különböző bőröket, na ez tényleg olcsó volt! Az ékszerekkel hasonló volt a helyzet, az rany, különösen a fehérarany, de még inkább az ezüst, tényleg olcsóbb, mint nálunk, ugyanakkor itt sem kerül fillérekbe, egy 24 karátos fehérarany gyürü valami csiszolt kővel kb 20ezer forint volt

Persze vettünk is egy pár dolgot, némi tipikus török szuvenirt, török kávét, alma teát, kendőt…

A bazaar után ettünk egy kebabot, aztán csámborogtunk a városban, megnéztünk egy csomó mecsetet, lesétáltunk az Aranyszarv Obölbe, átsétáltunk a hídon, utaztunk a régi Tünellel, (olyan, mint a budavári sikló+ metro hibridje), s találtunk egy nagyon forgalmas, de nagyon hangulatos sétáló utcát, ahol ittunk egy igazi török, zaccos kávét. Az íze nagyon jó volt, de én nem tudom, hogy nem isszák meg ezek a zaccot, mert várakozásaimmal ellentétben a zacc nem ülepedett le az aljára.

Hazafelé megettünk egy-egy cső sült kukoricát, aztán éjfél körül lefeküdtünk.
Másnap reggel, mint már említettem, kissé morcosan konstatáltuk, hogy esik az eső. Mindegy, reggeli, aztán irány a város. Kívül-belül végignéztük a Kék Mecsetet, ahová csak zokniba lehet bemenni, meg az Agia Sofiat, amiről én azt hittem, hogy még mindig müködő templom, de kiderült, hogy már nagyon régen csak múzeum. A Topkapi Palota kertjében is sétáltunk, de a múzeum nem volt nyitva. Aztán áthajókáztunk az ázsiai partra, ahol ebédeltünk. Nagyon finom, füszeres ételeket készítenek, egész elfogadható árakon, de egy-egy adag jóval kisebb, mmint azt egy átlagos magyar elvárná. Emiatt Joci helyből két főfogást is evett. Mi csak egy főfogást (sült bárányszeletek (úgy képzeld el, mint az otthoni gyros húst), rizzsel töltött, grillezett zöldséggel) meg egy desszertet (nagyon édes diós, pisztáciás baklavaféle), de bizony vacsira belénk fért még egy kebab. Ebéd után egy kicsit sétálgattunk az ázsiai tengerparton, de mivel addigra csatak vizesek voltunk (az hagyján, hogy folyamatosan esett, de a város csak immel-ámmal van csatornázva, ezért sokszor nem volt más választás, mint bokáig gázolni a vízben...), mindenünk elázott, úgy döntöttünk legjobb lesz visszamenni. Igy ismét hajóra szálltunk. Kb este 8 körül értünk vissza a szállásra, s aznap már nem mentünk ki.

Jaj-jaj, ez már az utolsó napunk, s még alig láttunk valamit. Nosza, reggelizni, aztán menjünk! Hú, havazik! 2006 első havazása Isztambulban köszönt rám, de klassz. Habár jobb lenne, ha sütne a nap, ugyanis ebben a ködös, vizes, hideg időben nem túl sok jó képet sikerült elkapni. Reggel kibuszoztunk a Bosporushoz, átmentünk a hídon, ami mondjuk be volt dugulva, de ha nincs tömeg, akkor is iszonyú hosszú, s hatalmas nagy, s igazából félelmetesen magas is.

Visszaúton megnéztük a Galata tornyot, a Dolmabahce palotát (de csak kívülről, mert a hárembe meg a palotatermekbe 40 lira = 6000 ft volt a belépő), aztán még a taksim téri köztársaság szobrot, az elsüllyedt palotát, meg a füszerbazárt. Itt délután háromkor, amikor a müezzin ismét énekelt, mindenki bezárta a boltját, előkapta a kis szőnyegét, s térdelt, hajlongott, mormolt. Nem tudok sokat az iszlám vallásról, de ez a mekka felé fordulós ima azt hiszem mindenkinek ismerős. Mégis olyan hangulata, olyan látványa volt, hogy azt nem lehet elmondani.

A havazás idő közben újra esőbe fordult, s megint igen áztunk. Beültünk egy kedves helyre, először almateát ittunk, aztán kávét. A szállás felé betértünk egy kis boltba, elkölteni az utolsó lirákat, vettünk az útra némi élelmet, meg egy kevés csokit.

Visszakullogtunk ázottan a csomagokért, egy kicsit megszárítkoztunk, majd továbbballagtunk a vonathoz.
A vonatozás külön élmény volt, igazi hálókocsikban utaztunk. Ketten voltunk egy kabinban, rendes ágynemüt kaptunk,a kabinban volt csap, ajándék szappannal, kis szekrény, hütő, meg reggel kaptunk meleg teát is... A határon ugyan jó sokat álltunk, de ezalkalommal már kevésbé voltak szigorúak a határőrök, a csomagellenőrzés is csak abból állt, hogy bekukkantottak a fülkébe. Amikor reggel felébredtünk, már nem a havas török táj, hanem a napsütéses, görög hegyek fogadtak.

Még csak annyit, hogy előre nagyon felkészítettek, hogy óvatosan a török férfiakkal, mert nagyon rámenősek, meg a közbiztonság se a legjobb, de komolyan nagyon pozitívan csalódtam. Az emberek segítőkészek és kedvesek voltak, s habár mindenfélét ránk akartak sózni, nem voltak a türhetőnél erőszakosabbak, meg udvariatlanok se.
Szóval szuper volt!